Mint egy teknős, aki végtagjait behúzza a páncéljába

Swámi Ráma

Részlet Swámi Ráma a Bhagavad Gíta Örök Érvényű Pszichológiája című könyvéből. Kiadta az Egyesült Államok Jóga Tudomány és Pszichológia Nemzetközi Intézete 1985-ben. (A szanszkrit szövegek fordítását pandit Usharbudh Arya készítette.)

2.58 Aki képes úgy visszavonni érzékeit az érzékszervek tárgyairól, mint ahogyan a teknősbéka húzza be páncéljába végtagjait, az rendíthetetlenül megállapodott a tökéletes tudatban.

Amikor az ember feladja a vágyait, a tudatosságnak egy teljesen új horizontja nyílik meg számára. Azok azonban, akik ragaszkodnak a vágyaikhoz, nem képesek megtapasztalni az élet magasabb dimenzióját. A vágyak kielégítése számos további vágy megszületését idézi elő és ennek a körnek soha sincs vége. Azonban ha az ember megtanulja feladni a vágyait, akkor felemelkedik a tapasztalás következő szintjére. Létezik egy mentális törvény, hogy ha feladod azt, amid van, akkor kapsz valami újat. Ez az alapelv tarja fönn és táplálja az életet. Ha nem engedjük el a széndioxidot és a felhasznált gázokat a kilégzéssel, nem éljük túl; muszáj kilélegeznünk ahhoz, hogy be tudjuk lélegezni. A túléléshez és a befogadáshoz valamit fel kell adnunk. Először engedj el, mert csak ezt követően fogsz kapni valamit. Ez a törvény az utolsó leheletéig folyamatosan segíti az embert. A tanítvány mindig vonakodik és fél a feladástól, mert ragaszkodik mindazon dolgokhoz, amikről azt gondolja, hogy az övéi. A birtoklás hamis érzete nagy ellenség a felszabadulás ösvényén. Az embernek meg kell tanulni, hogy legyen elég bátorsága feladni azt, amije van, azért hogy megkapja azt, ami sugárzóan gyönyörű, határtalan és végtelen.

Az egyik legfontosabb dolog, amit szükséges feladni, az az érzékeken keresztüli tapasztalásokhoz való ragaszkodás. Az elme visszavonása az érzékekből (pratyahara) nagy jelentőséget nyer a meditáció útján, még sincs olyan könyv, ami kifejezetten ezt a folyamatot magyarázná el. A tanítványok azt hiszik, hogy ez egy olyan folyamat, ami passzívvá teszi őket, de ez nem igaz. Ez az érzékek feletti tökéletes uralom és kontroll képessége. Azon érzékek feletti uralom, melyeket az elme arra használ, hogy a külvilág felé forduljon, észleljen és érzékeljen dolgokat. Az érzékek súlyos zavarokat okoznak, hisz természetüknél fogva egyik tárgyról a másikra ugrálnak, amire a külvilág tárgyainak vonzereje kísérti őket. Az elmét megzavarják és szétszórják az ilyen benyomások, és ezáltal képtelenné válik a dolgokat olyannak észlelni, amilyenek azok valójában. Továbbá maguk az észlelés tárgyai is a zavar és a szétszórtság forrásai. Súlyos akadályokat és gátakat képeznek a szádaka számára azon törekvéseiben, hogy a tudatosság magasabb szintjeire emelkedjen. Ezért fontos tehát a világ tárgyairól visszavonni figyelmünket. Ez azonban nem azonos a világtól vagy kötelességeinktől való visszahúzódással. Ez a folyamat a szétszórt energiáink összegyűjtésének az elsajátítása. Az érzékek visszavonása a szádana fontos része.

Az érzékelés szokásos módja együtt jár egy súlyos problémával; az érzékeknek nincs meg az a képességük és kapacitásuk, hogy a dolgokat olyannak ismerjék meg, amilyenek. Egy tárgyra csak részleges, futó pillantást képesek vetni. A tárgy részleges látványa csábító és vonzó, ami összezavarja és eltorzítja az emberi elmét. Ez az élvezetnek csak halovány érzetét okozza, hosszan tartó örömöt nem képes nyújtani, mivel az érzékeknek korlátolt a képességük abban, hogy a tárgyakat olyannak ismerjék meg, amilyenek.

Három súlyos akadály létezik, ami az ember képességeit gátolja abban, hogy a világ tárgyairól minden részletre kiterjedő képe legyen: (1) az elme zavaros állapotának tartós fennmaradása; (2) a zavaros elme, az inkompetens érzékeket használja arra, hogy megismerje a világ tárgyait; (3) a világ tárgyai folyamatosan változnak. Ez a három probléma önbecsapáshoz vezet, és az ember tudatlansága a világ tárgyairól változatlan marad. Az emberi elmének és szívnek veleszületett vágya, hogy tudja, hogy mi a valóság és mi illúzió. Azonban az elmének nem természetes képessége, hogy tudja, hogyan tegye ezt. Nem számít, hogy az érzékeket mennyit edzettük, az érzékeknek nincs kapacitásuk arra, hogy a dolgokat olyannak lássák, amilyenek. Attól a vágytól fűtve, hogy az egészet úgy tapasztaljuk meg, amilyen az valójában, az elme keres egy más megközelítést, egy olyat, ami nem az érzékekre támaszkodik. Csak a tiszta értelem által képes az elme ismerni a világ dolgainak a természetét, az érzékek azonban a felszínes természetüknél fogva soha sem képesek bepillantani a tárgyak ismeretlen oldalainak titkaiba. Akármilyen erőteljes eszközöket is használunk a tárgyak szemlélésére, a kísérlet kudarcra van ítélve, mert ezeknek nincs erejük felfedni a világ tárgyainak igaz természetét.

Létezik egy szisztematikus módszer, amit arra használhat az ember, hogy megtisztítsa az elméjét, abból a célból, hogy a megismerése tiszta legyen. Lehet az elmét egyetlen tárgya fókuszálni – ami lehet konkrét vagy elvont, nagy vagy kicsi – azért, hogy az elme visszahúzódjon az érzékekből. Amikor az elme önként húzódik vissza és tökéletes uralom alatt áll, eléri az egyhegyűséget. Ha ez az egyhegyű elme befelé fordul, a megismerés egy más módjához vezető belső utazás eszközévé válik. Az emberi lény egy miniatűr világ, a befelé fordulással és az önvizsgálattal képes az ember az univerzum természetének a vizsgálatára. Az a módszer, amit mi itt elmagyarázunk, az egy nagyon hatékony és hasznos önként vállalt próbálkozás, ami képessé teszi az embert, hogy a világ tárgyainak természetét lássa, megvizsgálja és megbizonyosodjon felőle. Ugyanakkor az ember rájön, hogy a világ tárgyai nem rendelkeznek azzal a képességgel, hogy elbűvöljék és elcsábítsák az elmét, mert a kísértést és a bűvöletet a korlátolt érzékek hamis észlelése hozza létre.

Az elme koncentrált ereje rendelkezik a megismerés képességével az érzékek segítsége nélkül. A belső világban az elmének még az agy segítségére sincs szüksége. Az agy pusztán az elmének hívott energia közvetítő eszköze. Ez az erőmű, de nem maga az erő; ez az elosztó központ, de nem maga az energia. Sok modern fizikus nem fogadja el ezt az elméletet, mert csak egy módszert ismernek: az érzékelési tapasztalatok felerősítésére használt modern műszereket. Az, aki ilyen műszereket használ arra, hogy a mentális működéseket vizsgálja, kudarcot vall, mivel ezek a műszerek, csak az agy mesterséges működésének mérésére alkalmasak. Akik ezt a módszert követik, azon az állásponton vannak, hogy az agy az elme, ebből kifolyólag gondolják, hogy ha képesek fejleszteni azokat a műszereket, amelyekkel az agy funkcióit tanulmányozzák, képessé válnak arra, hogy megértsék az elmét. Olyanok ők, mint az a vak ember, aki az elefántnak csak a farkát fogja, és ezért azt hiszi, hogy az elefánt olyan, mint egy kígyó.

A modern technológia és a tudományok megállják a helyüket a külső világban. Létezik azonban egy másik pontos tudomány, ami segít megismerni az élet ismeretlen dimenzióit. A jóga tudománya, ami a Szankhja filozófiai rendszere által született meg. Ez sokkal fejlettebb és módszeresebb, mint a modern technológia vagy az a tudományos módszer, amivel a fizikai univerzum mikroszkopikus és makroszkopikus szintjeit próbálják kutatni.

Az érzékek korlátolt képességei és az elme csalásai miatt, az ember kialakítja önálló elképzeléseit, ami a világnak csak egy torz képét nyújtja. Az elme a koncepcióknak egy óriási katalógusa, az elképzeléseket arra használja, hogy létrehozzon egy filozófiát, ami se nem megbízható, se nem hiteles. Ahhoz, hogy a szádaka elkerülje az önbecsapást, meg kell értenie az érzékek önkéntes visszavonásának a fontosságát, ezt követően pedig az elmét egyhegyűvé kell tennie és befelé fordítania. Itt egy magasabb tudást fog találni, amit sem az érzékek, sem a zavart, szétszórt elme nem szennyez be.

A jóga filozófia és pszichológia szerint az emberi lény a Felébredés útján két különböző fázison megy keresztül. Az első fázist tradicionálisan evolúcióként említik. Ebben a folyamatban a Tudat önmaga leges legfinomabb aspektusaiból utazik a létezés mindig egyre durvább aspektusain keresztül, elfátyolozva önnön maga tiszta Tudatként való ismeretét. A második fázisban, amelyre hagyományosan involúcióként szoktak utalni, az ember megfordítja az irányokat: befelé fordul és elindul egy úton, amely során újra felfedezi és megtapasztalja a létezésének mind finomabb aspektusait, mire végül eljut oda, hogy önmagát a tiszta Tudatként ismeri fel. Az érzékek visszavonása az egyik első legfontosabb lépés az involúció folyamatában, az önként vállalt visszahúzódás, amely során az emberi elme befelé fordul. A szádaka az evolúció folyamata ellen fordul, ami olyan, mint árral szemben úszni. Aki ilyen vállalkozásba kezd, jól fel kell, hogy szerelkezzen, hisz a szokásai és a múltbéli tapasztalatai folyamatosan kifelé fogják vonzani az elméjét. Alaposan ki kell dolgozni a koncentráció módszerét, ami elvezeti a szádakát a meditatív állapotba, majd végül a forráshoz és a központi tudatossághoz. Az érzékek visszavonása egy lépés a meditáció ösvényén. Nélküle az élet ismeretlen részei az emberi lények számára rejtve maradnak. Az egyik felét már ismerjük, de csak a ragyogó hiányzó rész ismerete által lesz az ember tudása tökéletes és teljes.

Fordította: Szabó Katalin