8. HÉT
3. NIJÁMA - TAPASZ

Swámi Ráma: A jóga útjai c. könyvéből részlet:

"A tapaszt gyakran félreértik és a test sanyargatásának, valamint túlzott önmagtartóztatásnak vélik. Sokaknak a szőrcsuha és a szöges ágy jut róla eszébe. Ez azonban kínzás, és egyáltalán nem tapasz. A Bhagavad Gítában az Úr világosan kifejti, hogy a jóga nem azoknak való, akik a testet elkényeztetik, sem azoknak, akik a testet kínozzák. A tapasz szó szerint azt jelenti: ami az isteni tüzet gerjeszti. Ez a hő azokban lobban fel, akik telve vannak spirituális lelkesedéssel és égető vággyal a szamádi elérése iránt. Azok a cselekedetek alkotják a tapaszt, amelyek növelik ezt a spirituális lelkesedést. Az érzéki élvezetektől mentes egyszerű élet, a rendszeres böjtölés, az állandó emlékezés az Úr nevére, felebarátaink szolgálata képességeink szerint - ez mind-mind a tapasz. 
Az elme az érzékek útján fejezi ki magát. Az öt finom érzék (a hallás, az ízlelés, a tapintás, a szaglás és a látás) azok a finom csatornák, amelyeken keresztül az ember felfogja a világot. Az öt durva érzék  (a száj, a végtagok és a kiválasztás szervei) azok a csatornák, amelyeken keresztül az ember kifejezi magát a külvilágban. Ha nem képezzük és szabályozzuk megfelelően ezeket az érzékeket, akkor nem tudunk megfelelően kommunikálni másokkal. A tapasz segítségével megtanulunk uralkodni az önkifejezésünkön és az érzékelésünkön a jó kommunikáció érdekében, s ezáltal az érzékek kifelé irányuló hajlamait és az érzékszervi észleleteket úgy tudjuk szabályozni, hogy az elménk megőrzi fegyelmezettségét. Ha az érzékek fegyelmezetlenek, megzavarják az elmét, de a tapasz segítségével az érzékeket rászoktatjuk a megfelelő működésre. A tapasz abban segíti az elmét, hogy ne legyen szétszórt a külső ingerek miatt. Az ilyen elme képes feltérképezni mélyebb síkokat, és nem válik a zavarodottság forrásává. A test sanyargatása vagy önmagunk kínzása tehát értelmetlen a tapasz szempontjából."


Részlet Swámi Védának 2011-es, budapesti jóga szútra szemináriumából: 

"Aztán a tapasz. Erről a szóról kicsit már előzőleg is beszéltünk a II. fejezet 1-es Szútrájában, és ugye ezt tovább tanulmányozhatjuk ezen a ponton. A II. fejezet 1. Szútrájában is megemlítődik, hogy a tapasz a chitta prasadanam. Vagyis az a mód, amelyen keresztül az elmét egy tiszta, kellemes hellyé tudjuk tenni. Vannak a tapasznak külsődleges formái, és belsődleges formái is. Külsődleges formákhoz tartozik az a képesség, hogy a forróság, a hőség, és a hideg váltakozásait képesek vagyunk elviselni. Természetesen nem a megbetegedés pontjáról van szó. Tehát ezt a II. fejezet 1-es Szútrájában már tanulmányoztuk. Tehát nem arról a váltakozásról van szó, amely radikális egyensúlytalanságot hoz létre a testben. Hanem inkább arról a belső tudatosságról, amely képes elviselni, vinni az ellentéteket, a hideg, és a meleg, az éhség, és a telítettség, hogy akár rövid ideig, akár hosszú ideig képesek legyünk ülni.

Vannak más formák is, pl. a böjt. A böjtnek is vannak fokozatai. Sose feledjük azonban, hogy bármilyen gyakorlatba bocsátkozunk is ezek közül, ez ne zavarja meg a test alapegyensúlyát. Magyarán ne legyünk végletesek. A Bhagavat Gítában ez a témakör igen részletesen kifejtésre kerül. A fizikai tapasz, a beszéd tapasza, és a mentális tapasz. Tehát most nem megyek ebbe bele, mert nagyon árnyaltan ki van bontva, ott megtaláljátok.

Aztán a tapasznak még egy másik formája a csend gyakorlata. A csend gyakorlásának is sokféle módszere van. Sokféle módja. A Szent Vjásza e ponton, ezek közül kettőt említ. Az egyiket ahakara mauna-nak, a másikat pedig kascha maunának hívják. Ahakara mauna, és kascha mauna. Az első típusú mauna, az pusztán az, amikor nem beszélünk. A kascha mauna szó annyit jelent, hogy a farönk csendje. Tehát nem csak a beszéddel, hanem egyetlen másik érzékünkkel sem fejezünk ki semmit. Tehát olyanok vagyunk, mint egy farönk, még a szemünkkel sem jelzünk, sem kézujjainkkal. Láttam néha csendgyakorlatnak nevezett gyakorlókat, így viselkedtek, tele voltak kommunikációval. Nem kellett színjátszó körbe menni, elég volt betekinteni ebbe a csendgyakorló, elvonuló közösségbe. Aztán a jegyzetek ugyebár. Hát ez sok minden, de nem csend. Nem az elme csendje. Ha az elméd csordultig tele van mindenféle állandóan fölmerülő érzelmekkel, és megpróbálsz kascha maunát végezni, hát akkor bizony megbetegszel. Tehát éppen ezért rövid csendidőszakokat gyakorolhatunk önállóan, de hosszabbakat csakis vezető irányítása alatt, aki látja, hogy mikor törnek fel bennünk az érzelmek, és tud ebben segíteni."