Szeretettel Nikinek!

- Mama - mondja - , az egységemet másik helyre vezényelték, mert repülőgépeink már nem maradhatnak ezen a repülőtéren. Összes gépünket lebombáznák. Kiköltözünk valahova vidékre. Nem tudom mikor látjuk újra egymást.
Szívemet vasmarokként fogja össze az ijedség. Már hozzászoktam a tudathoz, hogy fiam állandó veszélyben van. Amikor repülőtiszt lett, úgy éreztem, mintha agyonvágtak volna. Azzal az érzéssel járkáltam fel-alá a szobában, hogy mindez csak rémálom... Hogyan lehetne valóság, hogy az anyák fiaikat, egészséges, fiatal, életerős fiaikat a tömeghalálba küldik? Csak valamilyen rémálomban alacsonyodhat le az ember odáig, hogy a legszörnyűségesebb eszközökkel gyilkolják egymást, és éppen az utódok nemzésére hivatott, legerősebb, legegészségesebb fiatal férfiakat küldik a halálba. Ők esnek először áldozatul, pedig csak ők "alkalmasak" a hadviselésre. A gyenge, beteg férfiak itthon maradnak, és így rájuk hárul az utódok nemzése míg az egészséges fiatalemberek legnagyobb része életét veszti a háborúban. Ez a legbiztosabb módszer az emberiség elsatnyulásához. Az emberiség pedig már olyan mélyre süllyedt, hogy fel sem ismeri ezt az igazságot! A vak gyűlölet és a félelem által félrevezetve a legegészségesebb, legerősebb nemzedékek öldöklik egymást!
Álom! Lidércnyomás!
Azután lassan visszatér valóságérzékelésem, és átadom gyermekem Istennek! Isten akarata ellenére semmi sem történhet, és bármi történik is, az jó, mivel Isten akarta úgy! Kiegyenlítés! Minden, ami történik, csak elvesztett egyensúly, az elveszett paradicsom felé való törekvés! Drága mesterem Ptahholep ezen szavai és az összes tanítása, amelyben a nagy piramis belsejében részesített, olyan mélyen belém ivódtak, hogy még akkor is volt erőm életem folytatásához és mindennapos kötelességeim teljesítéséhez, amikor folyamatosan annak tudatától szenvedtem, hogy fiam csak egyike azon millióknak, akik élő cégtáblaként vesznek részt az értelmetlen öldöklésben. Most azonban tudom, hogy elszakadunk egymástól, ha elhagyja a fővárost, mivel már nem sok hiányzik ahhoz, hogy az ellenség teljesen körbekerítse. Az pedig, hogy ő vagy mi kerülünk ki élve ebből a tömeggyilkosságból, és hogy életünkben valaha is viszontláthatjuk-e még egymást, aligha megválaszolható kérdés...
Mégsem engedhetem, hogy ez fájdalmat okozzon, mert senkihez sem kötődhetek! Ebben a fiatalemberben - akit újraszületése érdekében a szívem alatt hordoztam, és aki most a fiam - nem a testét, nem a megjelenését szeretem, hanem a benne lakozó Istent! Ahogy az összes egyén, állat vagy növény testét, sőt még magát a holt anyagot is, az ő testét is isteni önnönvalója építette fel, hogy rajta keresztül megnyilvánulhasson. Így az ő egyéniségében, szép testében is a személytelen isten megnyilvánulását szeretem. Az egész világmindenség az egyetlen és egyedüli Isten megnyilvánulása, akkor miért remegek most attól a félelemtől, hogy esetleg Istennek ezt a megnyilvánulását elvesztem, és nem láthatom viszont többé? Azért mert húsa az én húsom, és vére az én vérem! Én és az ő éne viszont ugyanaz az én - ugyanaz az önnönvaló - , se nem  hús, se nem vér. Nem azonosulhatok a testtel. Önnönvalómig kell eljutnom, teljes mértékben tudatosulnom, és akkor fiam önnönvalójával, egyben az egész világmindenség önnönvalójával is azonossá válok, és már semmit és senkit nem veszíthetek el! Nem tehetek különbséget aközött, hogy vér szerint hozzám közel álló vagy teljesen idegen emberek veszítik-e el az életüket, mert egy-egy élőlény halálakor Istennek mindig ugyanaz az önnönvalója cserél testet, legyen szó egyetlen gyermekem, vagy egy idegen ember testéről. Húsomat és véremet, amely most olyan elviselhetetlen fájdalmat okoz nekem, teljesen le kell győznöm... Ó, Istenem! Adj erőt, hogy kiálljam ezt a próbatételt! Adj erőt, hogy a minden-tudat elérése nélkül is úgy cselekedjek, mintha ebben az isteni tudati állapotban hoznám meg döntéseimet!
Remegő térddel lépek a fiamhoz, átölelem, és így szólok hozzá:
- Drága kisfiam, egyetlen drága gyermekem, Isten legyen veled! Imáimba foglalom a nevedet. Isten sem téged, sem minket nem fog elhagyni. Ne felejtsd el, hogy minden elmúlik csak az igaz szeretet marad meg mindörökre. Most is azért szeretjük egymást, mert Istenben egyek vagyunk, és ez a lelki egység - ez a valódi szeretet-  hozott minket össze itt a Földön. Nem veszíthetjük el egymást! Újra találkozni fogunk, ha nem ebben, akkor a következő életünkben, vagy az élet valamelyik formájában. Bárhova kerülünk is, a szeretet újra egymáshoz fog vezetni minket. Élj boldogan, kedvesem, drága, egyetlen gyermekem, és a nehéz órákban mindig kapaszkodj bele a mögöttünk álló, láthatatlan hatalomba, amely soha nem hagy el minket, akit mi Istennek nevezünk!
Egyikünk sem sírja el magát. hosszan, nagyon hosszan öleljük egymást, megcsókolom tiszta homlokát, ő pedig a mellére szorít, majd elmegy. Még utánaintek az ablakból, ő visszamosolyog rám, majd eltűnik.

Elisabeth Haich: Beavatás 1972. (részlet)