Egy bokatörés esete, 2011. augusztus 28. 15.00
Terveinket nem mindig tudjuk úgy megvalósítani, ahogy azt eredetileg tervezzük.
Valami történik, s teljesen mást irányt vesz az életünk.Új forgatókönyvre van szükség, a régit el kell engedni.
Velem is ez történt.
Vasárnap eltört a bokám.
Fáradt volt a testem egy rendkívül örömteli, de intenzív szombati munkanap után.
Mégis elindultam délután háromkor, le a negyedikről a biciklivel a hónom alatt, hogy tekerek majd a városligetben és napozok egyet, de most nem figyeltem a légzésem lépcsőről lépcsőre, mint ahogy szinte mindig teszem, és már a földszinthez közel jártam, amikor elcsúsztam és a bokámat magam alá csavartam.
Láttam, hogy a bokám teljesen kifordult a helyéből. De valahogy nem ijedtem meg. A kezemmel visszatettem a helyére és még azt is elhittem, hogy na mehetek tovább. De nem! Tartanom kellett, mert különben, az volt az érzésem, hogy darabokra hullott volna.
De ekkorra már tudtam, hogy csak a légzésfigyelés az, ami ha a bokámat már nem is tartja egybe, de a lélekjelenlétemet igen.
Így is volt.
Jött a mentő, mentünk az Uzsokiba. A mentősök azt hitték, hogy csak azért nem remegek, mert sokk hatás alatt vagyok és majd később fogok. De nem.
Este nyolckor operáltak, addig ide-oda tologattak, majd elvittek a kórterembe, ahol már két csodálatos barátnőm is ott volt velem, hoztak nekem egy-két dolgot a lakásomból a kórházi napokra.
A vizsgálatok alatt próbáltam beszélgetni és viccelődni is a műtősökkel, altatóorvossal és a doktor úrral is, aki végül műtött.
Sokan morcosan, fáradtan, életükbe belefáradtan fordultak felém, de többnyire sikerült feloldani a jeget. Hisz nem rólam szólt a szenvedésük és az én fizikai fájdalmaim csekélyek voltak az ő lelki fájdalmaikhoz képest, ezért nem vettem őket magamra. Az egészségügyben dolgozni óriási- , lelkileg, testileg egyaránt embert próbáló feladat.
A műtét 45 percig tartott és sikerült átmennem azon a teszten, amit oly sokszor tanítok.
"Nem a test vagy, ne azonosítsd magad a testtel, a test egy óriási ajándék, bölcs és szeret téged, de csak egy eszköz, csatorna ahhoz, hogy megvalósítsd valós önmagad".
A testet a tudat tartja életben és véges, míg a tudat egyes rétegei végtelenek.
Miért is féltem volna, miután megkaptam az epidurális érzéstelenítést, hogy érzetre már nem volt lábam, és nem csak érzetre, de látványra is prána nélküli, hulla színű testrészekké váltak, és maradtak még több órán keresztül, de tudtam, hogy nem lesz fájdalom és azt is, hogy nem tart örökké, sem a helyzet, sem a test, valami ennél sokkal nagyobb viszont igen.
Nyugtatót, altatót nem kértem. JELEN akartam lenni. A szívverésem ritmusát végig lehetett hallani, ami sokat segített. Amikor a légzésemet figyelem, nem mindig tudom vele párhuzamosan fenntartani a szívverésem ritmusának érzetét, most külső segítséggel ment. A végén beszélgetni is tudtam az orvossal, jógáról, táncról, miközben csavargatta, majd begipszelték a teljesen élettelen lábam.
Éjjel nem jött álom a szememre, mantráztam és különböző relaxációs gyakorlatokat végeztem.
Felidéztem magamban egyik tanárom (dr Stoma Parker) szavait: "A tapasz gyakorlás ( ami az 5 nijáma/ viselkedési alapelv egyike, lényege pedig a határozott cél érdekében végzett aszketikus gyakorlat) egyik aspektusa az, hogy megtanuljuk élvezni, azt amit csinálunk, még a fájdalmas részeket is. Mert, ha megtanulod tudatosan élvezni a jógagyakorlásod alatt a kellemetlen érzeteket is, akkor az életben is képes leszel élvezni bármit, és ha képes vagy bármit örömmel végezni, akkor már nem lesz SEMMI, ami félelmet keltsen benned."
Tudtam, hogy ezzel a balesettel, nem csak ezt tesztelem le, hogy mennyire sajátítottam el azt, amiket mondok, hanem ezen túl még sok mindent el kell engednem, valaminek pedig meg kell halnia bennem, hogy aztán valami új születhessen. Éjjel a sötétben, anyaszült meztelenül, olyan karszalaggal a kezemen, amit az újszülöttekre is tesznek, átéltem a teljes kiszolgáltatottságot, amit a babák élnek meg, csak ők még nem tudatosak. Meg kellett tanulnom újra érezni és kontrollálni a vizeletelengedést, fekve, egyedül. Katartikus élmény volt a még hulla tapintású alsótest gyöngéd életjele és ébredezése.
És ahogy az érzéstelenítés hatása csökkent, úgy vált a lában érzete egyre intenzívebbé. Sikerült tisztító könnyeket is hullatnom, de nem a fájdalomtól, nem a kétségbeeséstől, inkább elengedésből, megengedésből, örömből, hogy ÉLEK.
A kórház dolgozói többnyire segítőkészek voltak, nem tudtam haragudni a figyelmetlenségek, és kevésbé kedves arckifejezésekért sem. A szobatárs néni folytonos beszéde viszont nagyon zavar, be is szereztem egy füldugót.Ugyanis nem segített volna rajta, ha én is hallgatom, amiket mond, magamat pedig muszáj volt védenem. Nem adtam hálapénz a kórházban senkinek, nem mert nem vagyok hálás, hanem mert nem ezen múlott az például, hogy a műtőorvosom lelkiismeretes volt és még a főorvost is behívta a műtét közben, hogy azt a pár fokos eltérést, még korrigálják. A nővérek is megtettél a tőlük telhető legtöbbet az adott napon. Látni akartam, hogy mi a tiszta kép. Meg fogom hálálni nekik a munkájukat, majd ha felépültem, a kezeimmel és a lábaimmal, na meg a szívemmel a ma-urin keresztül, persze csak ha engedik.
Kedden hazajöttem/hoztak :), hat hét fekvőgipszet kaptam, mert a szalagok is elszakadtak, így nem léphetek rá.
Csodálatos barátok vesznek körül. Újabb falak bomlottak le közöttünk és erősödtek a már meglévő kötelékek. Van a hűtőmben étel és a lakásban is sok átalakításra került sor.
Rengeteg feldolgozandó anyag, gondolat, érzés és sok változás vár rám a következő 6 hétben.
Kész vagyok fájdalom és öröm könnyeket hullatni, ha ez az ára a tisztábban látásomnak, ha ez az ára, hogy közelebb kerüljek valós önmagamhoz.
A jógaóráimat nem fogom tudni megtartani, csak hetente 2-3 angol órát azoknak a tanítványoknak, akik hozzám járnak. A ma-uri masszázsokról is csak álmodhatok egy ideig.
A Padmában és az Arany-Szívben helyettesíteni fogják az óráimat, a Himalájai Jóga Központban pedig november 8-án indulnak a tanfolyamaim.
értesítelek majd benneteket a visszatérésemről, egyéb programokról, de most még kérek egy kis időt.
